P. Tófeji Valéria

Szép estét kívánok Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ma, a szép szó ünnepén József Attilára emlékezünk első-sorban. De emlékezünk minden költőre is, mert ők azok, akik anyanyelvünk legszebb kifejezéseivel helyettünk is megfogalmazzák, amit mindannyian el szeretnénk mondani.

“Szállj költemény, szólj költemény
mindenkihez külön-külön,
hogy élünk ám és van remény,
van idő, csípjük csak fülön.”

József Attilát halála óta értelmezik, magyarázzák, skatulyázzák a széljárások függvényében, attól függően, hogy milyen rétegek kegyeit keresi az aktuális hatalom.

Pedig csak egyetlen vétke van ennek a könnyen síró, könnyen nevető poétának, az, hogy ízig-vérig költő. Vérszerinti rokona a megszállottaknak, mindenkori mércéje az embernek, emberségnek. Nem tehet róla, hogy születése pillanatában belső óráját úgy állította be a teremtő, hogy minden percet pillanatokra bontva élhessen át, azt is észlelve és fájlalva, amin a bölcsesség keresztülcsörtet.

A “való világ varázsainak mérnöke” a végtelenséggel méretkezhetett, a mindenséggel azonosulhatott, és lett a század legnagyobb lírikusává. Csak éppen nem érhette meg.

Életében elbántak a “szépség koldusával”, és mindazokkal, akik számon merték kérni a nemzet lelkiismeretét. Szívünkbe sajdító sorainak igazságát a bőrünkön is tapasztaltuk:

“Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat ígértél nagy zsákkal
anyádnak, és most itt csücsülsz,
mint fák tövén a bolondgomba
(így van rád, akinek van gondja),
be vagy zárva a hét toronyba
és már sosem menekülsz.
Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Mért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?
Magadat mindig kitakartad,
Sebedet mindig elvakartad,
Híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond!

Sajátos otthontalanságára akkor döbbent rá, amikor kuriózumként kezelték, vagy lesajnálták, vagy megkérdőjelezték dacoló önazonosságát. Méltóságában sértetten felszisszent:

“kinek verséért a halál
öles kondérban főz babot –
hej burzsoá, hej proletár
én, József Attila, itt vagyok.”

Háborgásairól, önmarcangoló életviteléről azok is tudtak, akiket az “Óda” vagy a “Hexameterek” panaszos kiáltozása elfintorított, haragos dohogása rosszallásra késztetett. Bár megtehették volna, hogy a “sokasodni foszló” poétát megmentsék a vértanúságtól, nem ezt tették, hanem magára hagyták.

Úgy távozott el, ahogy érkezett, a lét peremére szorítva, a család szánalmára ítélve, a rafinált írástudók szánó szívélyességének a bélyegével. Egyedül maradt. És rádöbbent, hogy valójában mindig is egyedül volt. Beletörődve panaszolja:

“gonosz gazdáim nincsenek,
nem les a parancsomra féreg
mint a halak s az istenek
tengerben és egekben élek.”

Irodalmunkban ő a mérték, és nem rajta múlik, hogy olykor megkérdőjelezik.

Ha megvizsgáljuk, mi a költészet, talán lehetne mondani, hogy isteni kegyben álló művészet. Mert, hiszen a múzsák közül többen is vigyáznak rá: Melpomené, Erátó, Polühimnia, Kalliópé.

Művelik sokan. Ennek örülni kell, mert ha az ember csak a saját maga számára ír szabadidejének kitöltésére, már értelmes tevékenységet folytat. Százával, ezrével születnek a rímes mondatok, szabad versek, népdalszerű strófák, szonettek. Ezek lehetnek jók, sőt szépek is. De a lélekre ható, maradandóra megkomponált költemény ritka, mint az igazgyöngy. A sors kegyelmi ajándéka, ha ilyen születik. De a verset megítélni nem a költőnek magának kell, hanem az olvasó, az utókor döntse el, hogy maradandó-e.

Felmerül a kérdés ezek után, hogy ki is a költő: isteni küldetésű jövendőmondó, a társadalom lelkiismerete, a csendesek szókimondója, hétköznapi ember? Vagy mindez együttvéve?

Juhász Gyula szerint költő az, aki megállítja a mulandóság napját az égen. A bölcsek szerint a költő a mindenség adósa, aki a kamatot és a bírságot bánattal fizeti meg.

Szerintem a költő magányos kalandor, mert az írás magányos kaland. A költő nem misztikus lény, akit néha olyan magasra emeltek, hogy alig lehetett látni az embert. Hanem olyan ember, akinek érzékeny lelke megsokszorozza a látást, így finom árnyalatokban is érzékeli az őt körülvevő világ minden rezdülését. Talán kapcsolata is van az égiekkel… Mégis egész életében szegény ember marad a szó prózai értelmében. Nem hagy utódaira házakat, birtokot. De példát ad hitével, a teljességre való törekvésével. Olyan szeretetre tanít, amely tiszteletben tartja az emberi méltóságot: tiszta, megértő, együttérző, minden ember iránt nyitott a szeretetre.

Ebben a törékeny, békétlen békében, amelyben élünk, egyre több az emberhez méltó, megoldásra váró feladat, jogosan vetődik fel a kérdés: kell-e a vers? Nem lehet vitás: igen, kell! Mert a vers elringat, felráz, simogat, megdöbbent… Ha kell, parancsol: “Talpra magyar!”, ha kell, megérteti, hogy miért: “Ne lőj, fiam!”. Figyelmeztet, hogy:

“Beszéljétek majd el az unokáknak a vért hullajtó, véres zivatart!”. Táplálja bennünk a reményt: “Megládd, megint futunk a berken át, feledve a tél jegét!”. Szeretni tanít, mert egy kicsit elfelejtettük, hogy: “Szeretni jöttünk a világra magunk és mások boldogságára”.

Akik ma idejöttünk, már letettük hitünk zálogát a költészet mellett. A lelkünket ünneplőbe öltöztettük, hogy a szép szó befogadására alkalmassá legyünk. Hallgassuk meg együtt az ünnepi előadást!

Tehát: “Szállj költemény, szólj költemény

Mindenkihez külön-külön”.